Kalmár László (1905. március 27. – 1976. augusztus 2.) a 20. századi magyar tudomány egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Matematikusként, logikusként, kibernetikusként és informatikai úttörőként nemcsak elméleti felfedezéseivel, hanem a hazai számítástudomány intézményi alapjainak megteremtésével is maradandó nyomot hagyott. A Szegedi Tudományegyetem professzoraként és az MTA tagjaként munkássága hidat képezett a klasszikus matematika és a modern számítástechnika között.
Louis Germain David de Funès de Galarza – a közönség számára egyszerűen „Fufu” – a francia filmtörténet egyik legikonikusabb komikus színésze. Mimikájával, energiájával és szélsebes kitöréseivel olyan stílust teremtett, amely máig páratlan. Bár több mint 150 filmben és 100 színdarabban játszott, mindvégig megőrizte sajátos karakterét: a lobbanékony, de szerethető „kisembert”, aki haragjában is nevetésre késztet.
Csortos Gyula József (1883. március 3./8. – 1945. augusztus 1.) a magyar színjátszás egyik legnagyobb alakja volt – nem harsány, nem hivalkodó, mégis generációk kedvencévé vált. Színpadon és filmvásznon egyaránt otthonosan mozgott, jelenléte pedig a mai napig hat: azok közé a művészek közé tartozott, akiknek egyszerűségében rejlett a nagyság.
Csortos Gyula Munkácson született, egy szigorú katonatiszt apa és szerető, de gyermekeit védelmező édesanya gyermekeként. A színészi pályát családja nem támogatta – sőt, apja kitagadta, amikor Csortos a művészet mellett döntött. A fiatal fiú így tizenévesen elhagyta az otthont, hogy saját útját járja.
1904-ben végezte el a Színiakadémiát, majd vidéki társulatoknál kezdett dolgozni: Debrecenben és Szegeden edződött, mielőtt a fővárosi színpadok – a Vígszínház és a Nemzeti Színház – meghatározó tagja lett. Ekkor vált ismertté Molnár Ferenc darabjaiban, amelyekben kiemelkedő partner és főszereplő volt.
Csortos alakításai nem a külsőségekről szóltak. Hevesi Sándor, a korszak meghatározó rendezője egyszer így fogalmazott róla: „Se hangja, se magassága, semmi különös – mégis lélegzetelállító.”
Ez a mondat pontosan rávilágít művészetének lényegére: belső hitelessége, emberközeli egyszerűsége varázsolta el a közönséget. Nem játszott pózból, nem túlzott – karakterei mindig hús-vér emberek voltak, tele esendőséggel, humorral és érzelemmel.
Csortos Gyula a magyar hangosfilm aranykorának egyik meghatározó alakja lett: 1912 és 1944 között mintegy 80 filmben szerepelt. Olyan alkotásokban láthatjuk, mint:
Hyppolit, a lakáj (1931) – a magyar filmklasszikus, amelyben karizmatikus, ugyanakkor földhözragadt karaktere máig feledhetetlen.
Sok hűhó Emmiért (1940) – vígjátéki könnyedséggel brillírozott a romantikus történetben.
Párbaj semmiért (1940) – drámai erejű főszerep, amelyben megmutatta komolyabb oldalát.
Éjfélre kiderül (1942) – a késő klasszikus korszak egyik kiemelkedő alakítása.
Csortos nem csupán filmekben, hanem rádióban és szinkronban is dolgozott, így hangja is ismerős maradt a közönség számára.
Csortos Gyula nem harsány gegjeivel, hanem emberi egyszerűségével vált közönségkedvenccé. Olyan karaktereket formált meg, akikben a néző önmagára ismerhetett: hibákkal, humorral és szerethetőséggel. Bár nem volt „világsztár” a hollywoodi értelemben, mégis ikonikus lett – mert művészetében ott rejlett az igazság és a mindennapi ember méltósága.
Csortos Gyula 1945. augusztus 1-jén hunyt el Budapesten, 62 évesen. Halála egy korszak végét jelezte: a magyar színház és film világa elvesztette egyik legnagyobb alakját. Öröksége azonban tovább él – nemcsak a klasszikus filmekben, hanem a színháztörténet lapjain is. A Magyar Színházi Lexikon máig élő legendaként tartja számon, alakításait generációk tanulják és idézik.
Csortos Gyula nem volt hangos sztár, nem törtetett és nem harsogott – mégis minden szava súlyt hordozott. Embersége és hitelessége tette őt igazán naggyá: olyan művésszé, akit ma is név szerint ismerünk, és aki nélkül nem érthető a magyar színjátszás története. Halk ereje, egyszerűsége és mélysége örökre nyomot hagyott a közönség szívében.
Volt valaki, aki egyszerre volt virtuóz zongorista, műsorvezető, színész és humorista. Egy ember, akinek jelenléte egyszerre sugárzott eleganciát és közvetlenséget, aki képes volt a klasszikus zene fegyelmét és a televízió könnyedségét összeegyeztetni. Ő volt Antal Imre, akit a magyar televíziózás történetének egyik legkülönlegesebb alakjaként őriz az emlékezet.
Volt egy színész, aki nem harsány gesztusaival, hanem csendességével, belső erejével és természetes bájával vált generációk kedvencévé. Ő volt Zenthe Ferenc – a „Tenkes kapitánya” kurucos szabadságharcosaként és a „Szomszédok” mosolygós taxisofőrjeként, Taki bácsiként az egész ország szívébe belopta magát. Élete és pályája egyszerre tükrözi a 20. századi magyar történelem viharait és a színészi mesterség örök értékeit.
Volt egyszer egy kertész, aki nemcsak virágokat nevelt, hanem kedélyeket, tudást és reményt is. Ő volt Bálint György – vagy ahogy mindenki ismerte: Bálint gazda. Hangja és mosolya több nemzedék számára jelentette az otthon melegét, a kert illatát és azt a bölcsességet, amely egyszerre fakadt személyes élettapasztalataiból és szakmai tudásából.
Bálint György 1919. július 28‑án született Gyöngyösön, egy kertésztradíciókkal rendelkező zsidó családban. Édesapja, Braun Izidor több nyelven beszélő középbirtokos volt, akitől a föld iránti szeretetet és tiszteletet is örökölte. Gyermekévei már a természet közelségében teltek: hamar megtanulta, hogy a föld nemcsak megélhetés, hanem tanítómester is. E szemlélet egész életében végigkísérte.
Tanulmányait Gyöngyösön és Budapesten végezte, majd 1941‑ben kertész‑mérnöki diplomát szerzett a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián. Ekkor már egyre világosabbá vált számára, hogy a kertészetben nem pusztán szakma, hanem hivatás rejlik: az emberek és a természet közötti kapcsolat helyreállítása.
1942-ben Bálintot munkaszolgálatra hívták be. A második világháború legsötétebb éveiben megjárta a Mauthausen–Gunskirchen koncentrációs tábort, ahonnan végül megszökött. A holokauszt borzalmaiban elvesztette szinte teljes családját, de ő túlélte. Későbbi visszaemlékezéseiben sokszor hangsúlyozta: a föld és a kert iránti kötődés segítette abban, hogy a pusztítás közepette is találjon valami kapaszkodót.
A háború után visszatért Magyarországra, és ismét a földdel kezdett foglalkozni. Az új politikai berendezkedés azonban újabb próbatételt hozott: 1948-tól kuláknak nyilvánították, földjét elvették. Mindezek ellenére folytatta tanulmányait, és 1949-ben agrármérnöki diplomát szerzett az Agrártudományi Egyetemen. Dolgozott minisztériumban, kutatóintézetben, majd állami gazdaságokban főagronómusként és főkertészként. Mindeközben a szakmai tudás mellett egyre inkább kialakult benne az a tanítói attitűd, amellyel később egész országokat hódított meg.
Bálint György neve igazán a televízió képernyőjén vált országosan ismertté. 1981‑től a Magyar Televízió Ablak című műsorában adott kertészeti tanácsokat, később pedig a Gazdaképző műsor főszerkesztőjeként dolgozott. Innen ragadt rá az elnevezés: Bálint gazda. Péntek délutánonként milliók várták, hogy megjelenjen mosolyával, jellegzetes halk hangjával, és rövid, gyakorlati, mégis lélekemelő tanácsaival.
A kertészet az ő tolmácsolásában nemcsak technika volt, hanem életszemlélet: a kert nem pusztán dísz vagy munkahely, hanem a természet ritmusának, a türelemnek és az újrakezdésnek a szimbóluma.
Munkáját számos díjjal ismerték el. Megkapta többek között a Munka Érdemrendet, a Haza Szolgálatáért Érdemérmet, a Táncsics Mihály-díjat, valamint az Aranytoll életműdíjat. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje is az övé lett, majd később a Prima Primissima Díjat (2017) és a Hazám-díjat (2018). Számos város, köztük Budapest és Gyöngyös díszpolgárává választotta.
Bálint gazda sokszor idézett gondolata: „Előbb ültesd el a facsemetét, csak azután köszöntsd a Messiást.”
Ez a mondat jól összegzi életfilozófiáját: az ember feladata, hogy építsen és adjon tovább, még akkor is, ha bizonytalan a jövő. Tanításaiban mindig ott rejlett a remény és a józan gyakorlatiasság: szeresd a munkád, kerüld a hatalmat, és mindig hagyj magad után valami élőt.
Bálint György 2020. június 21‑én, 100 éves korában hunyt el, nem sokkal 101. születésnapja előtt. Halálát tüdőgyulladás és COVID‑19 okozta. Még utolsó éveiben is dolgozott: írt, előadott, és a közösségi médiában is aktívan osztotta meg kertészeti tanácsait.
Bálint gazda nemcsak kertész, hanem tanító és emberi példakép is volt. Megmutatta, hogyan lehet a természet szeretetével és tiszteletével élni, túlélni és reményt adni másoknak. Hangja, mosolya és tanácsai a mai napig sokak fülében csengenek, s talán mindenki számára maradt utána egy-egy mondat, amelyet kertbe lépve, fát ültetve vagy virágot gondozva felidézünk.
Kapcsolódó posztok
Volt egyszer egy magyar fiú, aki a Felvidék tájain nőtt fel, a népdalokat a mezőkről és erdőkből gyűjtötte, Bach fúgáit és Bartók új zenei világát hallgatta, majd a sors úgy hozta, hogy Hollywood csillogó filmstúdióiban találja meg igazi hivatását. Ő volt Rózsa Miklós, a háromszoros Oscar-díjas zeneszerző, aki a klasszikus és népzenei gyökereket elegyítette a 20. század legnagyobb filmjeinek aláfestéseiben.
Rózsa Miklós 1907. április 18-án született Budapesten, zenekedvelő családban. Már ötéves korában zongorázni kezdett, s hamar kiderült különleges tehetsége. Gyermekéveit a magyar népdal és a klasszikus zene kettőssége határozta meg: a falusi muzsika egyszerű dallamai éppúgy elbűvölték, mint a nagy mesterek – Bach, Mozart, Bartók – összetett kompozíciói. Tizenévesen népdalgyűjtésekre indult, jegyzetelt, gyűjtött, hallgatta az öregek emlékeit – mindezekből később gazdag zenei világot teremtett, amely műveiben mindig visszaköszönt.
Tanulmányait Budapesten kezdte, majd a lipcsei konzervatóriumban folytatta, ahol a zeneszerzés mellett a fúgák és a kontrapunkt mesterségét sajátította el. Ezek az alapok egész életében elkísérték: bármilyen modern vagy hollywoodi környezetben alkotott is, műveiben ott rejtőzött a klasszikus fegyelem és a magyar dallamvilág.
Fiatal korában Párizsban és Londonban próbált szerencsét. Kezdetben koncertzenét írt, majd lassan a film felé fordult, amikor a brit filmipar felfedezte különleges tehetségét. Az áttörést A bagdadi tolvaj (1940) című film zenéje hozta meg számára: ezzel a produkcióval lépett be a nemzetközi filmzene világába, amely hamarosan az Egyesült Államokba sodorta.
A negyvenes évek elején Rózsa Los Angelesbe költözött. Itt találkozott az aranykor rendezőivel – Billy Wilderrel, Alfred Hitchcockkal, Vincente Minnellivel – és vált a korszak meghatározó filmzeneszerzőjévé. Munkássága hamar a legmagasabb elismeréseket hozta el: három Oscar-díjat nyert, összesen tizenhárom jelölést kapott, és olyan klasszikusokhoz komponált, amelyek ma is a filmtörténet részei.
Elbűvölve (1945) – Hitchcock pszichothrillere, amelyben Rózsa kísérteties dallamai forradalmi újítást jelentettek
Kettős élet (1947) – drámai történet, amelyben a zenével a főhős kettős személyiségét jelenítette meg
Ben Hur (1959) – az epikus történelmi film zenéje grandiózus, máig az egyik legismertebb filmzene, mely meghozta Rózsának a harmadik Oscarját
Rózsa Miklós mestere volt annak, hogyan ötvözze a magyar népzenei motívumokat, a klasszikus hagyományokat és a 20. századi modern hangzásokat. Zenéiben egyszerre van jelen a drámaiság, a tematikus erő és az egzotikus színezés – elég, ha a Quo Vadis?, az Ivanhoe vagy a Julius Caesar filmekre gondolunk. Hitchcock filmjeiben a pszichológiai mélységet fokozta a zene; történelmi eposzaiban pedig szinte önálló szereplővé vált a különleges hangzás.
Bár Hollywood tette világhírűvé, Rózsa soha nem hagyott fel a koncertzenével. Írt hegedű-, cselló- és zongoraversenyt, kamaradarabokat és szimfonikus műveket. Hegedűversenye, amelyet Jascha Heifetznek komponált, a koncertpódium klasszikusa lett – és motívumait később saját filmzenéiben is felhasználta.
Utolsó filmzenéjét 1982-ben írta Steve Martin Dead Men Don’t Wear Plaid című filmjéhez. Röviddel ezután egy stroke miatt visszavonult az aktív komponálástól, de nem hagyta abba az írást: emlékiratokat, tanulmányokat és kisebb zeneműveket alkotott. 1995. július 27-én hunyt el Los Angelesben, 88 éves korában.
Rózsa Miklós neve ma is a filmtörténet legnagyobb zeneszerzőihez tartozik. Három Oscar-díja, 13 jelölése és számtalan klasszikussá vált filmzenéje a hollywoodi aranykor meghatározó alakjává teszi. Zenéje nem pusztán kísérte a képeket: formálta, értelmezte, magasabb érzelmi síkra emelte a történeteket. Egyaránt hű maradt magyar gyökereihez és nyitott a nemzetközi filmzenei trendekre.
Rózsa Miklós életműve is bizonyítja, hogy a magyar zene – Bartók és Kodály öröksége – Hollywoodban is otthonra találhatott. Ő volt a híd Európa és Amerika, a klasszikus és a populáris, a koncertterem és a filmvászon között. Zenéje ma is megszólal: nemcsak a mozivásznon, hanem koncerttermekben, újra kiadott lemezeken, és mindenhol, ahol a zene ereje képes mesét, drámát és érzelmet közvetíteni.
Volt egyszer egy hang, amely generációkat kötött össze. Egy hang, amely áthidalt háborúkat, társadalmi változásokat és évtizedeket – és amely ott élt a magyar sport minden nagy pillanatában. Ez volt Szepesi György hangja.
Marcus Antonius régi, de plebejus családból származott, így maga is plebejusnak született Kr. e. 83. január 14-én. Tízéves korában elveszítette édesapját, s mostohaapja, Publius Cornelius Lentulus Sura nevelte tovább. Lentulus azonban tíz évvel később Cicero parancsára kivégzésre került a Catilina-összeesküvésben való részvétele miatt.
Miközben Magyarországon Mária királynő és férje, Luxemburgi Zsigmond uralkodott, Nápolyban 1390. május 29-én trónra lépett III. Károly fia, László.
Apja (nápolyi királyként) III. Károly volt, aki rövid ideig magyar király is volt (II. Károlyként vagy Kis Károlyként), miután Nagy Lajos halála után a fiatal Máriát lemondatták a trónról. Azonban Mária anyja, Erzsébet királyné, Károlyt meggyilkoltatta, így Mária visszatérhetett a trónra, majd Zsigmonddal együtt uralkodott.