Az egyetlen Magyarországon született Habsburg-uralkodó, Habsburg Albert fia, akit V. László néven koronáztak királlyá, 1440. február 22-én született Komárom városában. Mivel apja halála után négy hónappal született, ezért gyakran Utószülött (Postumus) Lászlónak is nevezik.

A kisfiú anyja, Luxemburgi Erzsébet volt, Zsigmond magyar király és német-római császár egyetlen törvényes gyermeke. (a képen V. László)

Albert halála után eléggé zavaros helyzet volt az országban, hiszen sem fia, sem fiútestvére nem volt, s egyszerre uralta Ausztriát, Csehországot és Magyarországot, amelyek így uralkodó nélkül maradtak. A törökök már a déli végeken fenyegettek, Csehországban a husziták és a katolikusok között volt állandó harc, ráadásul a lengyel uralkodó szerette volna a cseh trónra ültetni az öccsét.

Albert halálával a hármas egység szétesett, s csak abban egyeztek meg, hogy a király végrendeletét figyelmen kívül hagyják. A szerint meg kellett várni a királyné terhességének a végét és ha fia születik majd, ő lesz a jogos örökös. A születendő fiú nagykorúságáig egy kilenc fős tanács uralkodott volna helyette, minden országából három-három fő. A végrendelet mellőzését a királyné is támogatta, mert szeretett volna a fia felett korlátlan gyámságot, s bízott Szent László király segítségében, akihez fohászkodott, s akinek a neve után akarta elnevezni a leendő fiát is. (a képen Luxemburgi Erzsébet)

A királyné jól értett ahhoz, hogy a magyar főurak szimpátiáját elnyerje magyar beszédével és magyaros viselkedésével. A főurak egy része így az özvegy királynét támogatta és megerősítette Erzsébet jogait, sőt Visegrádot is a kezére adta. Mivel a királyné anyja, Cillei Borbála azonban sem magyar, sem német nem volt, kevéssé bíztak benne. A magyar nemesség szerette volna a Cillei-család befolyását csökkenteni, ezért férjhez akarták adni a királynét. Előbb a szerb fejedelem fiát nézték ki, majd a lengyel király került szóba, aki még csak tizenhat éves volt, de igen harcos és vitéz volt. A török veszély miatt nagyon is alkalmasnak tűnt. (a képen I. Ulászló)

A királyné által újévre összehívott országgyűlésen, Garai László, az unokatestvére tolmácsolta a rendek óhaját, amit a királyné kevéssé akart. Végül csak úgy fogadta el, hogy ha fia születik, akkor az egész megállapodás semmis.

1440 január 18-án indult Krakkó felé egy küldöttség, amelyben szerepelt többek között Thallóczi Máté horvát-dalmát bán, Perényi János tárnokmester, Palóczi László főudvarmester és Dominis János zengi püspök is.

A királyné Budáról előbb Visegrádra, majd Pozsonyba ment, útba ejtve Komáromot is. Akkor találta ki, hogy elraboltatja a koronát, amelyet egyik udvarhölgye, Kottaner Jánosné, született Wolfram Ilona 1440. február 20-ról 21-re virradó éjszaka meg is tett. Így a koronával érkezett Komáromba, ahol másnap megszületett a fia, László. (a Szent Korona elrablása)

Közben Krakkóban már a végéhez közeledett az alkudozás, de futár érkezett a királynétól, aki tudatta, hogy fia született és megtiltotta a további alkudozást. A lengyelek fel is ajánlották, hogy véget vetnek az egyezségnek, de a magyar küldöttség másképpen gondolkodott, s be akarta azt fejezni.

Így 1440. március 6-án Ulászló elfogadta a magyar trónt, majd két nappal később két dokumentumot írt alá. Az egyikben kötelezte magát, hogy az özvegy királynét feleségül veszi a gyászév letelte után, s beleegyezik abba, hogy ha utód nélkül halna meg, az utóda László legyen. A másikban egyéb feltételeket támasztottak a királlyal szemben - többek között azt, hogy Borbála anyakirálynét, aki akkortájt Lengyelországban élt, nem engedi haza Magyarországra. A magyar főurak ezeket kielégítőnek találták és március 12-én megerősítették. Hazasiettek a királynét tudósítani, aki látszólag szívesen fogadta őket, de aztán fogságba kerültek.

A királyné menekülni akart a polgárháború felé sodródó országból, de május 14-én még bevonult Székesfehérvárra, s nyomására Széchi Dénes esztergomi hercegprímás 1440. május 15-én Székesfehérvárott magyar királlyá koronázta Lászlót, Ujlaki Miklós bán, valamint Cillei Ulrik gróf jelenlétében.

A koronázás során a kis király sírva fakadt, amelyből nem sok jót olvastak ki a helyben lévők. Ezután a királyné Győrbe, majd Pozsonyba ment, míg a kis Lászlót Sopronba küldte.

A kocka el volt vetve.

Ulászló május 25-én érkezett Budára, s mellé állt a befolyásos és vitéz egri püspök, Rozgonyi Simon, valamint Hunyadi János is. Nem sokkal később sok olyan nemes is csatlakozott hozzájuk, akik részt vettek László koronázásán.

Elhatározták, hogy Ulászlót megkoronázzák, s ekkor vették észre, hogy a korona eltűnt. Ez azonban csak kissé hátráltatta, de nem akadályozta meg a koronázást, így Szent István ereklyetartó szobráról vették le a koronát.

I. Ulászló országgyűlést hirdetett Budára, ahol a rendek 1440. június 29-én (más források szerint július 17-én) királlyá koronázták - persze, nem a Szent Koronával.

A korona ekkor a gyermekkirállyal és az anyakirálynővel együtt Pozsonyban volt. Erzsébet III. Frigyes német-római császár gondjaira bízta a gyermeket és a koronát is, aki Lászlót az Orth-i kastélyba záratta. Attól félt, hogy a Habsburg-kisfiú miatt elveszíti osztrák főhercegi címét.

Több mint négy éven keresztül ketten is uralkodtak, bár László egyrészt kisgyermek volt, másrészt fogságban volt, így a tényleges hatalom I. Ulászlóé volt.

1444. november 10-én azonban a várnai csatában Ulászló elesett, ráadásul Hunyadi János is fogságba esett, s csak bizonytalan hírek érkeztek haza. Emiatt nem lehetett tudni, hogy a király valóban meghalt-e.

Másfél év várakozás után, 1446 áprilisában az országgyűlés úgy döntött, hogy május 30-ig várnak Ulászló hazatérésére, de ha nem tér haza, a gyermekkirályt tekintik törvényes uralkodónak.

A határidő letelte után küldöttséget menesztettek a német-római császárhoz, de ő nem akarta elengedni Lászlót. A magyarok ekkor az időközben hazatért Hunyadi Jánost választották kormányzónak, a csehek pedig (mert László cseh király is volt) Podjebrád Györgyöt tették meg régensnek.

djp