A magyar Szent Korona kalandos történelmének egyik legérdekesebb része volt, amikor a magyar királyi trónon ülő első Habsburg-uralkodó özvegye egy téli éjszakán elraboltatta a visegrádi várból a kormornájával. (a Szent Korona első ábrázolása)
Habsburg Albert a fél évszázadig uralkodó Zsigmond halála után került a magyar trónra (is), mint a magyar király egyetlen leányának, Luxemburgi Erzsébetnek a férje. A harcos király azonban még két évig sem ülhetett a magyar trónon, amikor 1439. október 27-én elhunyt Neszmélyen, egy vérhasjárványban. Felesége áldott állapotban maradt és sokan reménykedtek abban, hogy fiú születik, aki átveheti apja országait.
Ahhoz azonban, hogy a megszületendő fiút megkoronázzák, szükség volt a Szent Koronára, így az özvegy királyné elhatározta, hogy megszerzi azt.
A követei ugyan ekkortájt éppen I. Ulászlóval tárgyaltak, amely szerint a lengyel király feleségül veszi és trónra lép, de Erzsébet királyné reménykedett abban, hogy fia születik. (a képen I. Ulászló)
A korona ellopásáról első kézből származó adatok is vannak, mert rendelkezésre állnak a komorna, Kottaner Jánosné, született Wolfram Ilona emlékiratai. (a képen a korona elrablása)
Az ő emlékirataiból megtudhatjuk azt is, hogy három feltétel kell a koronázás érvényességéhez: „Az egyik törvény úgy szól, hogy Magyarország királyát a Szent Koronával kell megkoronázni. A másik, hogy az esztergomi érsek koronázza meg. A harmadik, hogy a koronázás Fehérvárott történjék."
Nem sokkal korábban Albert a koronázási jelvényeket átszállíttatta a visegrádi fellegvár kincstárába Esztergomból, ahol korábban őrizték. (a képen Albert magyar király)
A kincstár kulcsait bizalmasára, Bazini Györgyre bízta. A koronát tartalmazó ládát pedig a király, a bárók és a prelátusi kíséret tagjai a pecsétjükkel lezárták. Egyes források szerint a pecsételési eljárást végig nézte Kottaner Jánosné is, aki a királyné parancsára lehetett ott. A láda először a királyné hálórészében volt elhelyezve, de egy kisebb tűz támadt, így biztonságosabb helyre vitték.
Némi vita után a fellegvár kulcsait végül Garai László kapta meg, mint új koronaőr. A királyné elhagyta a királyi várat, majd egy hónap múlva, 1440. január 19-én visszatért. Ekkor dolgozhatták ki a lopás tervét. Kottanerné előbb egy horvátot kért fel segítségül, aki úgy megijedt, hogy egészen Horvátországig menekült, végül egy magyar férfi segített neki ... de a neve az idők homályába vész, még Kottanerné sem írta le a nevét.
Az emlékiratai alapján „A magyar nemesurak Visegrádról ismét Buda felé vették útjukat. A nemes királyné pedig legkisebbik leányával, Erzsébet kisasszonnyal a várból elindult Komárom felé. Cillei Ulrik gróf mint hűséges atyjafia is eljött akkor őnagyságához, s együtt megtanácskozták, hogyan lehetne valami okosat kitalálni, hogy a szent koronát a visegrádi várból kihozhassák. Nagyságos úrnőm akkor hozzám jött, hogy én tegyem meg ezt, mivel senki sem ismeri annyira a körülményeket, mint én, akiben ezenfelül még meg is bízik" (a képen Visegrád ma)
Ennek alapján a komorna 1440. február 20-ról 21-re viradó éjszakán leszerelte a lakatokat (persze nem egyedül) és kirabolta a kincstárat. Az ügyet megkönnyítette, hogy Pöker Ferenc, az akkori várnagy éppen gyengélkedett, így talán nem volt olyan szigorú az őrizet. A zárak egy részét leszerelték, másik részét leverték.
„Amikor aztán elérkezett az ideje annak, hogy Isten csudafélét véghez vigye, akkor Isten egy férfiút küldött nekünk, aki elvállalta, hogy kihozza a szent koronát: ez magyar volt,...-nak hívták, hűségesen, okosan, férfihoz méltó módon fogott neki a dolognak, s előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett, szereztük néhány lakatot és két reszelőt. Ő, aki velem együtt akarta kockára tenni az életét, fekete bársony hálóköntöst s egy pár nemezcipőt vett fel, és mindegyik cipőjébe egy-egy reszelőt dugott, a lakatokat pedig köntöse alá rejtette, én meg magamhoz vette nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de nálam voltak az elülső ajtóhoz való kulcsok is, amelyekből három volt, mert a sarokvasnál lánc volt, meg egy kapocs, ide is raktunk lakatot, mielőtt annak idején eljöttünk, azért, hogy senki más oda lakatot ne tehessen.
Mikor pedig elkészültünk, nagyságos úrnőm egy szál embert hírnökül küldött előre Visegrádra, hogy tudtára adja Pöker Ferenc várnagynak és Vajdafi László úrnak, akikre addig az udvarhölgyek voltak bízva, hogy ezek úgy készüljenek, ha értük jön a szekér, útra készen álljanak, hogy őnagyságához kocsizzanak Komáromba, mert szándékában van Pozsonyba menni, s ezt az egész udvarnéppel közölték. Mikor már készen állt a szekér, amelyet az udvarhölgyekért kellett küldeni, és a szán, amelyen nekem kellett utaznom, s a segítőtársam is aggódott, akkor két magyar nemesurat osztottak be hozzánk, akiknek lóháton velem kellett jönniük az udvarhölgyekért. Elindultunk. Akkor kapta a várnagy a hírt, hogy én megyek az udvarhölgyekért. Ő is és úrnőm többi udvarnépe is fölöttébb csudálkozott azon, hogy engem ilyen messzire elengedtek fiatal úrnőmtől, mert ez még fiatal volt, s nem szívesen engedett el magától, ezt mindnyájan jól tudták.
A várnagy ekkor gyöngélkedett, mégis szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely első bejáratul szolgált a szent koronához. Betegsége ekkor súlyosbodott, ahogy Isten akarta, a férficselédeket viszont ide nem fektethette, mivel ez a hölgyek házában volt. Ezért vászonkendőcskét borított arra a lakatra, amelyet mi a sarokvas mellé tettünk, s pecsétet nyomott rá. Amikor megérkeztünk a visegrádi várba, az udvarhölgyek megörültek, hogy nagyságos úrnőmhöz kell utazniuk, készülődni kezdtek, és ruháik számára ládát csináltattak. Ezzel sok bíbelődés volt, úgyhogy a nap nyolcadik órájáig kopácsoltak. Az, aki velem volt, szintén bejött a hölgyek szobájába, és elszórakozott az udvarhölgyekkel. A kemence előtt egy kevés tűzifa hevert, amellyel fűtöttek nekik, ez alá rejtette a reszelőket. Ámde a férficselédek, akik az udvarhölgyek szolgálatára voltak, meglátták, és sugdolózni kezdtek. Én meghallottam, s rögtön megmondtam neki.
Ekkor annyira megijedt, hogy színét változtatta, magához vette a reszelőket, és máshová rejtette őket. Hozzám pedig így szólt: Asszonyom, nézzen utána, hogy világítani tudjunk. Én megkértem egy öregasszonyt, hogy adjon néhány szál gyertyát, mert sokat kell imádkoznom, minthogy éppen szombat (1440. február 20.) éjjel volt, ti. farsang napját követő szombat. Fogtam a gyertyákat, és szobámba menet elrejtettem őket. Miután aludni tértek az udvarhölgyek, és mindenki más is, én a kis szobámban maradtam egy öregasszonnyal, akit magammal hoztam, és aki egy szót sem értett németül; a dologról sem tudott, az asszonyházban sem volt ismerős, ott feküdt, és mélyen aludt.
Amikor elérkezett az ideje, az, aki velem volt, a kápolnán keresztül szorongva jött az ajtóhoz és kopogtatott. Kinyitottam neki, majd mögötte ismét bezártam. Elhozta magával szolgáját, akinek segítenie kellett, akit keresztnevén ugyanúgy hívtak, mint őt, ...-nak, és aki felesküdött neki. Én meg odamegyek, hogy elhozzam a gyertyákat, hát elvesztek. Oly nagyon megijedtem, hogy azt sem tudtam, mit csináljak, a dolog majdnem abbamaradt a világítás miatt. Aztán meggondoltam magamat, visszamentem és csöndben felköltöttem az asszonyt, aki a gyertyákat adta, s azt mondtam neki, hogy a gyértyák elvesztek, pedig még sokat kell imádkoznom. Erre ő másokat adott, ennek meg örültem; odaadtam őket segítőtársamnak, s nekiadtam a lakatokat is, amelyeket aztán rá kell tennie, odaadtam neki nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, amellyel megint le kellett pecsételnie, s odaadtam neki azt a három kulcsot is, amely az elülső ajtóhoz tartozott. Akkor ő a lakatról levette a rápecsételt kendőcskét, amelyet a várnagy tett oda, kinyitotta az ajtót, szolgájával együtt bement, és keményen dolgozott a többi lakaton, úgyhogy az ütögetés és a reszelés zaja kivehetően hallatszott.
Az örök és a várnagy népe ezen az éjszakán különösen éberek voltak a gond miatt, amely rajtuk volt, mégis a mindenható Isten, úgy látszik, mindnyájuk fülét betömte, és egyikük sem hallott semmit. Mert én mindent jól hallottam, s nagy félelmemben és aggodalomban őrködtem egész idő alatt, s nagy ájtatosan letérdeltem, és kértem Istent és Miasszonyunkat, legyenek mellettem és segítőtársaim mellett. Nagyon aggódtam lelkemért, jobban, mint az életemért. Arra kértem Istent, ha mindez ellene való volna, ha ezért el kellene kárhoznom, vagy pedig ebből baj származnék az országra és lakóira, akkor Isten legyen lelkemnek irgalmas, és inkább hagyjon előbb is meghalnom. Mialatt így fohászkodtam, nagy zaj és zörgés támadt, mintha sokan páncélban lettek volna az ajtó előtt, ahol segítőtársaimat leeresztettem, s úgy rémlett, mintha az ajtót betaszították volna.
Nagyon megijedtem és felálltam, hogy figyelmeztessem azokat, hagyják félbe munkájukat. Akkor eszembe ötlött, hogy az ajtóhoz menjek, s így is tettem. Amint az ajtóhoz értem, megszánta zörgés, és már senkit sem hallottam. Azt gondoltam, talán csak kísértet volt, s megint imámhoz láttam, és Miasszonyunknak megfogadtam, hogy mezítláb Mariazellbe zarándokolok, és amíg zarándokutamat nem teljesítem, addig szombat éjszakánként nem alszom tollakon, és minden szombat éjjel, ameddig csak élek, Miasszonyunkhoz külön imádkozom, hogy megköszönjem a kegyét, amelyben részesített. És megkérem, köszönje meg helyettem fiának, Jézus Krisztusnak, a mi kedves Urunknak nagy kegyelmét, amelyben irgalma által oly láthatóan részesített.
Mialatt így imádkozom, megint csak úgy rémlik, mintha nagy lárma és páncélzörgés volna annál az ajtónál, amely az asszonyház igazi bejárata volt. Annyira megrémültem, hogy félelmemben csak reszkettem és verejtékeztem, s arra gondoltam, nem kísértet volt az bizony, hanem míg én a kápolna ajtajánál álltam, addig ők szépen körülmentek, s így nem tudtam, mitévő legyek: hallgatóztam, hallom-e az udvarhölgyeket. De nem hallottam senkit. Akkor vigyázva lementem a kicsi lépcsőn, majd az udvarhölgyek kamráján át az ajtóhoz, amely az asszonyháznak igazi bejárata volt. Amikor az ajtóhoz értem, senkit sem hallottam. Megörültem és hálát adtam Istennek, folytattam imámat, s azt hittem, hogy az ördög műve volt, aki szívesen meghiúsította volna a dolgot.
Imádságom végeztével felálltam, hogy a bolthajtásos helyiségbe menjek, s lássam, mit művelnek: Ő azonban már szembe jött velem azzal, hogy sikerült, az ajtó lakatjai azonban oly erősek voltak, hogy nem lehetett őket lereszelni, a tokot ki kellett égetni, ettől erős szag keletkezett, úgyhogy aggódtam, nem kérdezősködik-e majd valaki a szag miatt, de Isten őrködött felettünk. Mikor aztán a szent korona egészen szabaddá vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más lakatokat vertünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártuk, visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én meg a reszelőket beledobtam az árnyékszékbe, amely az asszonyházban volt, ott majd megtalálják a reszelőket, ha bizonyíték végett feltörik.
A szent koronát a kápolnán keresztül vitték ki, ahol Szent Erzsébet nyugszik, ide én, Kottaner Jánosné egy miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, azt majd nagyságos uram, László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy vörös bársony vánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a szent koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta.
Akkorára már majdnem teljesen megvirradt, felkeltek az udvarhölgyek, és mindenki más is, hogy elinduljanak. Az udvarhölgyeknél szolgált egy öregasszony, akiről úgy rendelkezett nagyságos úrnőm, hogy fizessék ki a bérét, és hagyják hátra, hadd térjen vissza Budára. Miután az asszonyt már kifizették, hozzám jött, és azt mondta nekem, hogy valami furcsa dolgot látott a kemence előtt heverni, s nem tudja, mi lehet az. Nagyon megijedtem, mert jól tudtam, hogy ez abból a tokból való volt, amelyben a szent korona állt, kibeszéltem tehát a fejéből, ahogy csak tudtam, majd a kemencéhez lopakodtam, és ami törmeléket csak találtam, mind a tűzbe hajítottam, úgyhogy egészen elégtek, az asszonyt pedig magammal vittem az útra.
Mindenki csudálkozott azon, miért tettem ezt. Erre kijelentettem, hogy magamra vállalom, mert nagyságos úrnőmtől ki akartam eszközölni ellátását a bácsi Szent Márton egyháznál, amit aztán meg is tettem. Mikor aztán az udvarhölgyek és az udvarnép készen voltak, hogy útra kelhessünk, az, aki velem volt, aggódott, fogta a vánkost, amelybe a szent korona be volt varrva, szolgájának gondjaira bízta, aki neki elébb segített, hogy vigye ki a vánkost az asszonyházból arra a szánra, amelyre én és ő ültünk. A derék fickó akkor a vállára vette a vánkost, ócska tehénbőrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelógott, úgyhogy mindenki után nézett, és elkezdett nevetni. Mikor aztán az asszonyházból leértünk a faluba, szívesen ettünk volna valamit, de heringnél egyebet nem találtunk, ebből ettünk hát egy keveset.
Bizonyára nemsokára a nagymisét énekelték, annyira előrehaladt már a nap, pedig még aznap Visegrádról Komáromba kellett érnünk, ami meg is történt, noha még tizenkét mérföld (73 km) oda az út. Mikor aztán útra keltünk, akkor vettem észre, hol van a vánkosnak az a sarka, ahol a szent korona feküdt, hogy rá ne üljek. Hálát adtam a mindenható Istennek kegyelméért, de azért gyakorta vissza-visszanéztem nem jön e valaki utánunk, aggodalmam egyáltalán nem szűnt, sok minden gondolat megfordult a fejemben, és csudálattal töltött el, mit tett eddig az Isten vagy mit szándékozik még tenni. Mert amíg a várban voltam, egyetlen éjszakát sem aludtam át nyugodtan e nagy ügy miatt, amelyet rámbíztak, és sok nehéz álmom volt." (Mollay Károly fordítása) (a képen a Szent Korona elrablása)
A koronát tehát egy vörösbársony vánkosba varrták, majd még éjszaka elindultak Komárom felé. A komorna folyamatosan figyelte követik-e, de üldözők helyett majdnem a Duna okozta a vesztüket, mert amikor átkeltek a befagyott folyón az egyik szekér alatt beszakadt a jég és a korona a komornával majdnem a jeges vízbe csúszott. Alig értek el Komáromba, amikor a sors furcsa játékaként megkezdődött a vajúdás és másnap megszületett V. László, aki az egyetlen Magyarországon született Habsburg-uralkodó lett és későbbi tetteivel, különösen Hunyadi László kivégzésével az egyik leggyűlöltebb magyar királlyá vált, megalapozva a Habsburgok iránti ellenszenvet is. Pedig az apja, Albert, akár még jó király is lehetett volna.
A komorna szerint a kisfiú érezte a korona jelenlétét és „A király nem akart tovább várakozni, sietett a Szent Koronához, mielőtt egy másik jönne, mintha mondta volna neki valaki, hogy a lengyel király leselkedik az ő atyai örökségére.”
A királyné ekkor már megnyugodott, hiszen a fiát illette a korona, de ezért megkérdezte a komornát, nem tudná-e visszacsempészni, hogy ne vegyék észre a rablást: „Úrnőm, mondjon le erről, ezt nem teszem meg, és ennyire többé nem kockáztatom az életemet, nem is javallom, mindig jobb a bokorban, mint a kalodában” - válaszolta a komorna.
A királyné végül beletörődött, hogy kitudódhat az ügy, így a kisfiú 12 hetes korábban megtörtént a koronázás, majd a koronával együtt elhagyta az országot, egészen a német-római császárig menekült.
Így három hónap sem telt el, amikor 1440. május 15-én maga Kottaner Jánosné tartotta a karjában a csecsemőt, miközben az esztergomi érsek a kisfiú fejére helyezte a koronát, ezzel törvényesen uralkodóvá téve. Persze közben I. Ulászló is magyar király lett, így a helyzet tovább bonyolódott. Ulászló nem a Szent Koronával lett megkoronázva, V. László viszont inkább fogságban, mint vendégségben volt III. Frigyes német-római császárnál, akitől aztán Mátyás majd negyedszázaddal később horribilis összegért vásárolta vissza a Szent Koronát.
