Már bő évtizede folyt a harmincéves háború, amikor Svédország 1630-ban csatlakozott a protestánsokhoz, s a pomerániai partraszállás után fényes győzelmeket aratott. (a képen Gusztáv Adolf svéd király)

A svédek hamarosan elfoglalták Frankfurtot és Magdeburgot, majd szétzilálták, sőt megsemmisítették II. Ferdinánd legtehetségesebb hadvezérének, Tilly grófjának a seregét.

Nem sokkal később már a Duna mentén jártak, s Bajorországot fenyegették, miközben a győzelmektől felbuzdult szászok elfoglalták Prágát.

A megsemmisítő vereség után nem sokkal Tilly életét is veszítette egy Lech folyó mentén vívott csatában és a császár újra a korábban kegyvesztetté vált Wallenstein felé fordult. Wallenstein felszabadította Prágát, majd Lipcse felé indult, hogy a kitűnően szervezett svéd hadsereget is legyőzze.

A svédek ugyanis a bajor hadjárat után Lipcse körül táboroztak, a korszak legkiválóbb hadvezérének, II. Gusztáv Adolf svéd királynak a vezetésével.

A király 17 évesen került a trónra és olyan mélyreható átszervezéseket hajtott végre a svéd hadseregben, amelyek évszázadokkal később is érvényesek voltak. Igaz ő maga már hétéves korától járta a harcmezőket, miközben apját, IX. Károlyt elkísérte, ahol folyamatosan figyelte a hadászati fortélyokat akár a gyakorlatban, akár a hadászatról szóló könyvekben, s mire trónra került már hat nyelven beszélt tökéletesen.

A katonái már kiválogatott és besorozott fiatalemberek voltak, akik hosszú és alapos kiképzést kaptak. Többféle formációt is elsajátítottak és a parancsok végrehajtása is gyors és rendezett volt. Felszámolta a lovasság és gyalogság közötti ellentéteket, a lovasok adott esetben gyalogosan is kellett, hogy harcoljanak, a muskétákkal felszerelt gyalogság pedig az ágyúk kezeléséhez kellett, hogy értsen. Ezek persze kis kaliberű és könnyen mozgatható ágyúk voltak, amelyek azonban a legtöbbször elegendőnek bizonyultak.

Ennek eredményeképpen győztes háborúkat vívott a dánokkal, oroszokkal és lengyelekkel is, majd mivel házassága révén rokonságba került az egyik vezető protestáns fejedelemmel, csatlakozott a harmincéves háborúhoz - a protestáns oldalon.

Wallenstein Lützen környékén rendezkedett be seregével, s a szokatlanul hideg időjárás miatt már a téli szállást készítette elő, amikor a svéd király 1632. november 5-én elindult Lützen felé a katonáival. A svédek meg szerették volna lepni a Habsburg-sereget, de balszerencsés módon egy előőrssel futottak össze, amely miatt a meglepetés ereje elmaradt, Wallenstein felkészülhetett az összecsapásra.

A mindent (vagy legalábbis sok mindent) eldöntő csatára másnap került sor, amikor a két sereg felsorakozott egymás ellen. Wallenstein egyik tábornoka, Pappenheim éppen Szászországban portyázott, így serege valamelyest megcsappant, de az osztrák vezér még előző éjjel visszarendelte a portyázásról.

Mindezek mellett még szerencséje is volt, hiszen a sűrű köd miatt a svéd király kivárt és csak 11 óra körül rendelte el a támadást. Ekkor mindkét oldalon húszezer főnyi sereg állt készen a harcra.

A hagyományos tűzpárbaj után kezdődött a tulajdonképpeni csata, amikor a svéd erők megfutamították a császári csapatokat, de a nehézlovassággal már nem bírtak.

A svéd király ekkor a gyalogságot küldte harcba, amely súlyos veszteségek árán, de megszerezte Wallenstein tüzérségét, s a császári csapatokat hátrébb szorította.

Úgy tűnt a csata, a már megszokott forgatókönyv szerint zajlik, hiszen a svédek álltak egyre jobban. Ekkor azonban, miközben a svéd uralkodó rohamot vezényelt a jobbszárnyon, a hatalmas ködben és ágyúfüstben elszakadt a katonáitól, s balszerencséjére az ellenséges lovasság soraiba tévedt.

A császári katonák köszönték a lehetőséget és gyorsan végeztek az ellenséges uralkodóval és fővezérrel, amely hír hamar elterjedt a svéd katonák között.

A svédek megtorpanását Wallenstein azonnal kihasználta, s visszafoglalta a tüzérségét, ráadásul közben Pappenheim is visszaérkezett.

A svéd hadsereg egy jelentős része már menekülni akart, amikor Weimari Bernát, a balszárnyat vezető hadvezér az elesett Gusztáv Adolf helyére állt és határozott parancsokkal megállította a visszavonulást, már-már menekülést.

Wallenstein, aki nem sokkal korábban egy lovasroham után már győztesnek érezhette magát, hirtelen azzal szembesült, hogy egyik legtehetségesebb tábornoka, Pappenheim holtan fordult le a lováról. Ez demoralizáló volt a katonáira, akik menekülésre fogták, amely példa ragadós volt.

A császári sereg korántsem volt olyan erős és szervezett, hogy egy tehetséges hadvezér halála ne törte meg volna őket, így szemben a svédekkel, akik elhunyt királyuk emlékéért és dicsőségéért harcoltak tovább, nem tudtak újra felülkerekedni.

Wallenstein, látva az eseményeket visszavonulót fújt és feláldozta a tüzérségét a nagy emberveszteség elkerülése érdekében.

Így aztán katonai szempontból a svédek voltak a csata győztesei, de ettől sokkal többet veszítettek. A legjobb egységeik (a "sárga" és "kék" gyalogosok) komoly veszteségeket szenvedtek, de ettől is rosszabb hír volt a számukra, hogy a korszak legnagyobb hadvezérét, egy igazi katonai zsenit is elveszítettek.

Mindez nem csak a svédeknek volt rossz hír, hanem az egész protestáns világnak is, hiszen a kiesett hadvezért nem tudták pótolni.

Gusztáv Adolf utódja egy alig hatéves kislány lett, mint egyetlen olyan törvényes örököse, aki túlélte a csecsemőkort. Krisztina viszont, bár nagyon intelligens volt és apja fiúként nevelte, hatévesen nem volt/nem lehetett felkészülve arra, hogy a protestáns hadak élére álljon. Ráadásul anyja, a férje halála után megőrült Mária Eleonóra is folyamatosan terrorizálta.

Helyette Oxenstierna kancellár kormányzott régensként, aki megpróbálkozott ugyan a lehetetlennel, de a Nördlingennél elszenvedett vereség után inkább békét kötött a császárral. Az sem segített rajta, hogy közben a legjobb császári hadvezért, Wallensteint kegyetlenül meggyilkolták.

djp