Talán egyetlen ország egyetlen válogatott csapata sem hagyott olyan maradandó nyomot maga után, mint a második világháború után Magyarországon kialakult 'Aranycsapat', amely néhány évig vitathatatlanul a világ legjobb csapatai között volt, s talán éppen az első helyen.

A világháború után a magyar labdarúgó-válogatott gyorsan újjáalakult, s 1947-ben megnyerte az első alkalommal kiírt Balkán-kupát, amely a poltikai vezetést is a futball mellé álította, hiszen látták, hogy milyen tömegeket mozgat meg a foci.

Mivel a csapat sok mérkőzést megnyert a nyugati országok ellen, ezeket be lehetett állítani a az „imperializmus feletti diadalként”, s 1948-ban az Európa-kupát is megnyerte a csapat, majd a második Balkán-kupát is.

Lassan kialakult egy törzsgárda, amely a későbbi Aranycsapat magját alkotta, amelynek az álom-összeállítása a Grosics Gyula – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Budai II László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán felállás volt, bár az is igaz, hogy mindössze négy alkalommal játszottak ebben az összeállításban.

Persze a 11 játákos mellé kellett egy olyan szövetségi kapitány, aki képes volt belőlük kihozni a maximumot, s ez lett az 1949-ben szövetségi kapitánnyá váló Sebes Gusztáv, aki korábban egy alkalomal játékosként is magára húzhatta a magyar válogatott mezét.

Sebes Gusztáv 1949. január 22-én lett szövetségi kapitány, éppen a 43. születésnapján, s egészen 1957. február 11-ig ő maradt a csapat vezetője. Ez alatt (a mai számítás szerint) összesen 69 válogatott mérkőzést játszottak, amelyből 50 mérkőzésen győztek, 12 alkalommal döntetlent játszottak és mindössze 7 vereséget szenvedtek, amelyek szinte mindig minimális arányúak voltak.

Ennek a korszaknak az első igazán nagy sikere az 1952-es Helsinki Olimpián elért győzelem volt, ahol a döntőben a jugoszlávokat verték meg.

Az egyik legemlékezetesebb eredményt azonban 1953. november 25-én érte el a csapat, amikor Londonban, a Wembley-ben győzte Angliát 6-3-ra, az 'évszázad mérkőzésén', pedig korábban az angolok még sohasem kaptak ki ott kontinentális csapattól.

Erre mindenki felkapta a fejét, aztán 1954 tavaszán (május 23-án), amikor az angolok Magyarországra látogattak, a magyar csapat 7-1-re győzte le őket. Ekkor született a mondás, hogy "az angolok egy hétre jöttek, és hét-eggyel mentek…", hiszen a mérkőzés előtt a Balaton partján pihenhettek pár napot.

A fentiek miatt aztán kiemelt várakozás előzte meg a magyar válogatott szereplését, amely kimondva-kimondatlanul a világbajnoki címért érkezett meg Svájcba, az 1954-es világbajnokság helyszínére.

Az első napokban úgy is tűnt, hogy nem lesz itt semmilyen látnivaló, hiszen Dél-Korea ellen 9-0, majd az NSZK ellen 8-3 volt az eredmény. Ezután következett a két dél-amerikai csata, hiszen előbb (a következő vb-győztesét,) Brazíliát győzte le a csapat 4-2-re, majd (az előző vb győztese) Uruguay következett, szintén 4-2-vel. (a lenti képen Uruguay 1954-es csapata)

A mindent eldöntő csatára 1954. július 4-én került sor, amikor a magyar csapat újra (a vigaszágon továbbjutott) NSZK ellen lépett pályára, s megszületett a 'berni csoda' illetve nekünk a 'berni rémálom'.

Pedig az előjelek nem voltak rosszak, hiszen a döntőre visszatért a korábban megsérült Puskás is, s a 9. percben már 2-0 volt az eredményjelzőn a magyar csapat javára.

Ami ezután következett arra viszont nincs igazi magyarázat, hiszen a kissé talán elkényelmesedő magyar csapat ellen a németek tíz perc alatt két gólt is szereztek, majd egy harmadikat is bekotortak. Erre ugyan még válaszolt Puskás egy góllal, amelyet azonban les miatt érvénytelenítettek.

Az okokat sokan keresik, s egyesek szerint a megoldás a németek új típusú, stoplis cipőjében volt, amellyel jobban tudtak alkalmazkodni a mély, sáros talajhoz, de igazából teljesen mindegy milyen okból - a válogatott elveszítette a veretlenségét, s ezzel a vb-döntőt is. (a lenti képen Puskás gratulál a német csapatkapitánynak)

A korábbi számítások alapján az utolsó vereségük 1950. május 14-én volt egy Bécsben megrendezett felkészülési mérkőzésen, az újabb számítások alapján pedig 1952. május 27-én Moszkvában a Szovjetunió ellen egy másik felkészülési mérkőzésen, amely egy ideig Moszkva-Magyarország mérkőzésként szerepelt a statisztikákban, s csak 2002-ben lett hivatalos nemzetek közötti mérkőzés.

Ezzel a mérkőzéssel azonban még nem lett vége az Aranycsapatnak, hiszen a következő másfél évben újra veretlen maradt, majd néhány kellemetlen vereség (Törökország, Csehszlovákia és Belgium) után újabb hat veretlen mérkőzés következett. Ennek a sorozatnak volt az utolsó mérkőzése Bécsben, a Práterben, ahol 2-0 lett az eredmény a magyarok javára Puskás és Sándor Károly góljaival.

A nagy sorozat a Práterben kezdődött 1950. május 14-én egy kijózanító vereséggel, s a Práterben végződött 1956. október 14-én egy sima győzelemmel. (a lenti képen Kocsis harcol a labdáért)

A mérkőzés után azonban nem sokkal kitört az 1956-os forradalom, miközben a csapat gerincét alkotó Honvéd éppen Spanyolországban turnézott. Mivel a szövetség nem engedélyezte a túrát, komoly büntetés és eltiltás várt volna rájuk, Puskás, Kocsis és Czibor nem jött haza, Grosics pedig csak 1957 júliusában.

A legnagyobb sztár és legsikeresebb játékosok távozásával az Aranycsapat szétesett.

djp