A francia forradalom és a Bastille neve szinte elválaszthatatlan egymástól, hiszen a forradalom szimbolikus kezdete a Bastille ostroma volt 1789. július 14-én. A Bastille fénykorában hírhedt börtönként működött: gyakran előzetes tárgyalás nélkül is bebörtönöztek ide embereket, pusztán azért, mert nem voltak szimpatikusak az uralkodónak.
Több híres rab is megjárta a Bastille-t, például Voltaire, akit 1726-ban azért zártak be, mert megsértett egy befolyásos fiatalt. Csak akkor engedték szabadon, amikor beleegyezett, hogy Angliába száműzik.
A Bastille eredeti neve Bastille Saint-Antoine volt (1357), ahol a „bastille” szó erődítményt jelentett. Párizs lakói azonban rövidesen egyszerűen csak „Bastille”-ként emlegették. V. Károly a százéves háború idején alakíttatta nyolctornyú erődítménnyé, hogy megvédje Párizs keleti oldalát.
Érdekesség, hogy a Bastille első foglya Hugues Aubriot volt, aki korábban Párizs prépostjaként maga is az építését irányította. Eretnekséggel és szodómiával vádolták, valójában azonban azért, mert védelmébe vette a zsidó lakosságot. Halálra ítélték, de az uralkodó életfogytiglanra enyhítette a büntetését. A legenda szerint a nép kiszabadította, vezetőjükké választotta, majd nyomtalanul eltűnt – ez a történet azonban történelmileg nem igazolt.
A 17–18. századra a börtön körül kialakult Saint-Antoine városrész, amely Párizs egyik külvárosává nőtte ki magát. A Bastille külső udvarán piac működött, borbélyok, suszterek dolgoztak – a hely nyitott volt a lakosság számára. A hatalmas vizesárok, amely körbevette az erődöt, gyakran okozott balesetet, mivel nem volt védőkorlát.
A Bastille tornyai négyemeletesek voltak, a szobák öt méter átmérőjűek, négy méter magasak. A legfelső szinten lévő nyolcszögletű „kalotta” nevű helyiség kényelmetlen volt: csak a közepén lehetett felállni, és szélsőséges hőmérsékleti viszonyok jellemezték. A többi szoba viszont viszonylag kényelmes volt, fűtéssel, nagy ablakokkal, tégla padlóval és kandallóval vagy kályhával.
A föld alatti cellák, amelyek dohosak és nyirkosak voltak, a 18. századra már hivatalosan megszűntek, de elvétve még használták őket.
A Bastille rossz hírnevét elsősorban Constantin de Renneville emlékiratai alapozták meg, aki 11 évig raboskodott itt, mivel a hollandoknak kémkedett. Állítása szerint nedves szalmán aludt, patkányokkal osztozott a celláján, és csak kenyeret és vizet kapott. Az ilyen állítások hitelességét nehéz ellenőrizni, mivel a rabokat titoktartási eskü kötelezte. Ugyanakkor kínzásokról alig van beszámoló, így valószínűleg ritkák voltak.
A 17. században Richelieu bíboros hivatalos állami börtönné nyilvánította a Bastille-t. A foglyok többsége nemes volt, akiket hazaárulással vagy kémkedéssel vádoltak. Sok rab viszonylag jó körülmények között élt: hozathattak maguknak könyveket, bútorokat, gyakran látogatók is érkezhettek hozzájuk, és néha engedélyeztek számukra rövid kirándulásokat is.
Sade márki feljegyzései szerint 1789-ben például olyan ételt szolgáltak fel, mint gesztenyével és csokikrémmel töltött csirke vagy szarvasgombás jérce. A rabok időtöltése változatos volt: zenélés, hímzés, kártyázás, sakk, biliárd vagy éppen asztalosmunka.
A Bastille legismertebb rabja kétségkívül a titokzatos „vasálarcos férfi” volt, aki 1698-ban érkezett, arcát azonban nem vasból készült maszk, hanem fekete bársony takarta. Kiváló körülmények között élt, de teljes elszigeteltségben. 1703-ban halt meg, nevét „M. de Marchioly”-ként jegyezték fel. Személyazonosságáról számos elmélet létezik: egyesek szerint XIV. Lajos testvére vagy maga XIV. Lajos volt.
A 18. század végére a Bastille börtönként már szinte eljelentéktelenedett: évente átlagosan 16 foglyot tartottak itt, rövid ideig. Fenntartása viszont költséges volt – orvosokat, papokat, vegyészeket, s egy magas fizetésű kormányzót is alkalmaztak –, miközben katonai szerepe sem volt jelentős. A kormány már lebontását tervezte.
A Bastille-t nem azért támadták meg a forradalmárok, mert börtön volt, vagy mert az elnyomás szimbóluma lett volna – hanem mert két nappal korábban 250 hordó puskaport szállítottak oda a párizsi arzenálból.
1789. július 14-én a Bastille-ban mindössze hét fogoly volt: négy hamisító, két elmebeteg és egy fiatal nemes, akit vérfertőzéssel vádolt a családja. Őket végül nem szabadították ki, hanem elmegyógyintézetbe kerültek. XVI. Lajos külön megtiltotta a kínzást, és a forradalmárok sem találtak kínzóeszközöket a börtönben.
A forradalom előtt egy ismert rab volt Sade márki, akit anyósa kezdeményezésére tartottak itt fogva. 1789 júniusában már zavargások voltak, ezért a kormányzó korlátozta a rabok mozgását. A márki erre megafonnal üzent a kinti tömegnek: „Mészárolják a foglyokat, jönnötök kell, és ki kell őket szabadítani!” Július 4-én Charenton elmegyógyintézetébe szállították. A cellájában maradt műve, A szodoma 120 napja híressé vált, a pergamenre írt tekercset később 10 millió dollárért adták el.
A lakosság egy része szerette volna megőrizni a Bastille-t, de Pierre-François Palloy, építési vállalkozó, meggyőzte a vezetést, hogy engedélyezzék a lebontását. A kövekből és gipszből börtönmodelleket készített, amelyeket árult vagy ajándékba adott.
Ma a Place de la Bastille közepén álló oszlop nem az 1789-es forradalomnak, hanem az 1830-as júliusi forradalomnak állít emléket.
Kapcsolódó posztok
De Sade, az élvhajhász márki
A leghíresebb élvhajhász - de Sade márki 2.
Egy váratlan gyilkosság – Marat halála
Egy francia királyné kivégzése – Marie Antoinette
A francia királyi család szökése 1791-ben
