1403 közepén IV. Henrik angol király éppen hadjáratot vezetett, hogy leverje a lázadó Percy-családot, akik a walesiekkel szövetkezve fenyegették a trónt.
A shrewsbury-i csatában, 1403. július 21-én, a kor egyik legpusztítóbb fegyvere, a hosszú íj mindkét oldalon kulcsszerepet játszott. Az összecsapás során a lázadók egyik vezérét, Henry Percyt halálosan megsebesítette egy nyílvessző, mikor felnyitotta sisakrostélyát. Egy másik vessző pedig a király tizenhat éves fia, Henrik walesi herceg arcát találta el.
A nyílvessző súlyosan megsebesítette a fiatal herceget – annyira, hogy a király azonnali orvosi beavatkozást rendelt el, a kor legjobb ellátását igényelve. A nyílvessző fa része ugyan kiszedhető volt, de a hegy mélyen Henrik koponyájában maradt, és a kor orvostudománya nem kínált rá egyértelmű megoldást.
Egy pénzhamisító sebész a király szolgálatában
A király végül egy különös döntést hozott: egy elítélt pénzhamisítóhoz fordult segítségért. John Bradmore – aki korábban pénzhamisításért börtönben ült – ekkor már a korona szolgálatában állt, és ismert volt rendkívüli ügyességéről. A Warwickshire-i Kenilworth kastélyban találkozott a sebesült herceggel, akinek sorsa immár az ő kezében volt. A király nagyon fél a herceg halálától, s csak jobb híján bízott meg Bradmore-ban.
Bradmore először mézzel tisztította ki a sebet – ekkoriban még nem értették a méz antibakteriális hatásának tudományos hátterét, de gyakorlati tapasztalataik alapján működő módszerként alkalmazták. Ezután többnapos folyamat során speciális szondákat használt a seb tágítására, hogy elérje a nyílhegyet anélkül, hogy további károkat okozna.
A középkor egyik legnagyobb orvosi bravúrja
A siker érdekében eközben Bradmore feltalált egy újfajta eszközt: egy üreges, csavaros középrészű fém fogót, amelyet fokozatosan vezetett be a sebbe. A szerkezet célja az volt, hogy rögzítse és óvatosan eltávolítsa a nyílhegyet, amely mintegy 15 centiméter mélyen fúródott Henrik arcába.
A nyílhegy szerencsés irányban haladt – vízszintesen, de enyhén lefelé, elkerülve az agyat és a nagyobb ereket. Bradmore a csipesz és a középső csavar kombinációjával precízen „kifúrta” és kihúzta a nyílhegyet a herceg arcából, majd borral (vörös vagy fehérborral) mosta ki a sebet. Ezután mézes, árpalisztes, terpentines kenőcsöt kent rá, végül nyugtató balzsamokkal kezelte a nyakát.
A teljes gyógyulás 20 napig tartott – mindezt érzéstelenítés nélkül, bár feltehetően alkalmaztak ópiumot vagy alkoholt. Henrik életben maradt, de az arcán örök sebhely maradt – talán ezért ábrázolják őt minden korabeli portrén bal profilból.
A fiú, aki király lett
Henrik hónapokig lábadozott, és a krónikák szerint a súlyos sérülés és a beavatkozás lelki traumát is okozott: az egykori vad és szenvedélyes herceg megfontoltabbá, fegyelmezettebbé és vallásosabbá vált. Tíz évvel később, 1413-ban, trónra lépett, és V. Henrik néven lett Anglia királya.
Bradmore – aki életmentő beavatkozását részletesen dokumentálta – jutalmul évi tíz márka nyugdíjat kapott a koronától, amit kilenc évig élvezhetett, mielőtt 1412-ben meghalt.
Egy középkori 'csodatévő' öröksége
Bradmore kézirata, Philomena, részletesen leírja az egész beavatkozást – az eszköz készítését, a seb gondozását, a kezelési protokollt. Ez nem csupán orvosi bravúr volt, hanem a középkori sebészet egyik legnagyobb diadala.
Kapcsolódó posztok
